Michael Mann előző filmjével, a 2009-es Közellenségekkel kapcsolatban nagy dilemmám, hogy vajon van, aki azt a filmet tényleg szereti, vagy legtöbben inkább csak azért, mert ez egy 1930-as években játszódó michaelmannes gengszter-sztori, az ilyesmit pedig komolyabb kultúrkörökben illik szeretni. Tudom, hogy feleslegesen problémázok ezen annyit, mert hát ízlések, meg pofonok, de hogy mégis ennyire érdekel a dolog, az tán azért lehet, mert a Közellenségek számomra nemcsak hogy inkább a pofon kategóriájába esik, de egyenesen puffan a venn-diagram krumpliban. Zuhan elejétől fogva és a végén aztán puffan, zajosan, szégyenszemre, a készítőjét pedig – most függetlenül attól, hogy az éppenséggel egy michael manni Szent Tehén, vagy egy noname senki -, úgy küldeném el jó szándékú kényszerszabira, mint a huzat, hadd menjen, pihenjen kicsit, süttesse a hasát Malibun, töltődjön, aztán ha úgy érzi, elég erőt gyűjtött, a fiatalos lendület belül lüktet és szétfeszít, na majd akkor…, akkor vágjon bele újra ebbe az egész filmkészítős bizniszbe. No nem kell mindjárt keresztre feszíteni, a rendező néhány éves hiátusához, istenemre mondom, semmi közöm nincs, nem is találkoztam vele, a rossz hír viszont az, hogy más se, Mann soros filmje ugyanis pontosan ugyanolyan érdektelen lett, mint a Közellenségek volt pár éve.
Szóval hogy 2015. Blackhat. Cyber-terrorizmus. És akkor álljunk is meg rögtön egy kicsit. Segítségre szorulok, mert akármilyen oldalról közelítem is a dolgot, ha megfeszítenek se látom az okát annak, vajon Mann mit látott ebben az egészben. Mert most vagy arról van szó, hogy ő értett és rendezett félre egy eredendően remek forgatókönyvet, vagy ebben a szkriptben már papíron se volt semmi érdekes. Kezdjük például azzal, hogy cyber-terrorizmus esetén egy láthatatlan mumusról beszélünk. Igaz ez persze bármelyik krimire is, hiszen a gyilkos személye az ügy felgöngyölítéséig homályban marad, a cyber-terrorizmus mumusának láthatatlansága azonban mégis más egy kicsit. Korlátlansággal bír abban a tekintetben, hogy hatalmas karjaival bárhonnan bárhová elér, hisz az újvilág, az internet épp arról szól, hogy az egyén információtól, társas kapcsolattól, meg úgy egyáltalán mindentől, bármitől való távolsága kattintásnyi közelségre zsugorodik. A kocka-terrorista pedig, ha úgy akarja, az egész említett újvilágot tudja ártó szándékának kiszolgáltatottjává tenni. Azért ha kicsit belegondolsz, ez kurvára félelmetes, egy cyber-terrorizmussal foglalkozó filmnek pedig erre az érzésre, a fenyegetettség bármelyik sarkon ott ólálkodó árnyékára illene ráugrani. Tudtommal nem tette még meg egyik témát pedzegető film se, és most a Blackhat se, de olyannyira se, hogy a Blackhat a probléma ezen vetületét illetően füle botját se mozdítja. A filmmel nem ez a legnagyobb baj, de ami miatt mégsem túl szerencsés a helyzet, az az, hogy így a film érdemeit a pozitív oldalnak kellene felmutatni, de amit a pozitív oldal látnivalóként fel tud mutatni, az kimerül a semmilyen karakterekben, a semmiből előrángatott, bármiféle érzelmi megalapozottságot nélkülöző, csakhogylegyen jellegű szerelmi szálban, meg rövidre vágott, kibontatlan, zavaróan felvezető jelleget árasztó jelenetekben. A sztori is csak olyan, amilyen, a film egyéb részeit jellemző dágványos posvány hatását kelti, a legócskább film+-os b-filmek olcsó kliséiből építi fel magát, ráadásul azt is úúuuunalmasan, hoooossssszan, csak hogy még inkább süssön a filmből a feleslegesség érzete. Teljesen sematikus és korszerűtlen thriller ez, ami témájának aktualitását tekintve különösen fájó ellentmondást szül és jó nagy kihagyott ziccerré avatja a filmet. Michael Mann tűzpárbajt rendezni még mindig tud, a cselekményben elpotyogtatott kevés akció nemcsak hogy jó, de még némi kreatív eredetiséget is fel tud mutatni, az IT-háttérrel való aprólékos bíbelődésre fordított idő is meglátszik, csak sajnos ilyen végtermékkel kár volt érte. Összecsapott munkának éppen nem nevezném, de feleslegesnek…, annak nagyon.
