A Földet paraziták támadják meg. Hogy mit akarnak, nem tudjuk, de nem is érdekes. Dúl az intergalaktikus interháború, és ha a győztes verduni-csatát követően úgy is tűnne, van némi esélyünk a globális faji pusztulás elkerülésére, Londonban már számítanak ránk, várnak, és szarrá vernek minket. A TV-t elárasztja a nagyüzemi hadi propaganda, hősöket kreálnak és tolnak a nép képébe, Tom Cruise – mindezen propaganda gyártóinak egyik vezéregyénisége – pedig egyszer csak, kellemetlen meglepetésére, az egyik harctérre igyekvő vadászgép fedélzetén találja magát robotruhában. Meghal. Feltámad. Meghal és feltámad, újra meg újra. Száz meg százszor, talán ezerszer is átéli ugyanazt a napot, ezzel pedig akaratán kívül is az emberiség megmentésének felelős terhét kapja a nyakába.
Nem igaz, hogy néhanapján nincsenek jó ötletek Hollywoodban. Hogy nem feltétlenül újszerűek, az nem feltétlenül gond - amúgy sincs már új a Nap alatt -, éppen elég az, ha egy már máshol elsütött poént (az Edge of Tomorrow alaphelyzetét legkézenfekvőbb ugye a Groundhog Dayből eredeztetni) új közegbe helyezve, rajta némi fókuszpont igazítást elvégezve a frissesség érzetével képesek felruházni. Ami Hollywood jelenlegi minőség-válságához vezetett, az nem az eredeti ötletek, hanem a jó forgatókönyvek hiánya: az, hogy minden másfeledik jó ötlet elhal egy közepes, vagy egyenesen pocsék forgatókönyv betűmocsarában. Nem az zavar az Edge of Tomorrowban, hogy buta. Értem, hogy ez egy no-brainer, és ezzel önmagában még nem lenne semmi baj. Sőt meg kell mondjam, ahhoz képest, hogy no-brainer, a film kimondottan ügyesen kerüli el a legnagyobb rizikót, ami vele kapcsolatban felmerülhet: az (ön)ismétlések nemhogy nem teszik lapossá a cselekményt, de hosszú távon tulajdonképp annak legfőbb erejét képviselik. Tökéletesen sikerült kiaknázni a bennük rejlő lehetőségeket mind a humor, mind pedig a kellően minimális, de itt pont elegendő drámai töltet tekintetében is. Az már csak a hab a tortán, hogy még a történet peremvidékén jó ízléssel megtartott szerelmi szál is működik. Tom Cruise fokozódó érzelmi agóniája, a képtelen helyzet minden kilátástalansága a blockbuster-közeghez képest meglepő visszafogottsággal jelenik meg a filmben, de nem csak ott, az egyik legjobb jelenetben a színész arcán is. Minden adott tehát, hogy egy izgalmas, nyaktörő tempóban száguldó, vicces-robotos techno-akciófilm jöjjön létre. VISZONT! Attól, hogy egy film koncepciója szerint no-brainer, az utolsó fél órának azért nem kéne konstans lejtmenetnek lennie. Ami a film cselekményét az első, feszített tempóban felmondott óra után jellemzi, az fokozatos ellaposodás (aminek a kezdete nagyjából egybe esik az ismétlések történetből való elmaradásával), ami ráadásul egy gyenge fináléra fut ki, de oké… jó volt az első óra, úgyhogy ezt hajlamos elnézni az ember. VISZONT! A film megoldása, a történet feloldása… ilyen tisztességtelen befejezést egy magát és/vagy a közönségét valamennyire is komolyan vevő film nem engedhet meg magának! Ez így légből kapott, toldalék, direkt, kötelező, és otromba, lerombolja mindazt, amit a film addig felépített. Hiába azonban a befejezést követően az arcomra kiülő enyhén felháborodott döbbenet, azért a stáblista megjelenésekor felüvöltő John Newman szám még így is meg tudott lepni. Tudom, hogy apróság, meg senkit nem érdekel, de azért mégis… Doug Liman valahol egy interjúban igazán kitérhetne arra, hogy az a szám vajon hogyan és miért illett oda szerinte. Ami azonban a filmtől minden hibájával együtt is elvitathatatlan – és furcsa is, tekintetbe véve, hogy nem játékadaptációról van szó -, az az, hogy a Scott Pilgrim VS the World mellett – ami ugye szintén nem direkt játékadaptáció - ez a film képes leginkább közel kerülni a videójátékok működési mechanizmusához és megérteni lélektanukat: az Edge of Tomorrow cselekményében a hősök checkpointok eléréséért küzdenek, és ami elsőre nem sikerül, azt a hibákat kielemezve, minden lépést aprólékosan időzítve (tulajdonképp a film világának scriptjeit kiismerve) próbálhatják újra. Inkompetens newbieból a sorozatos ismétlések útján válnak tápos hősökké, ezt figyelni pedig szerintem marha érdekes.
