John du Pont egy senki. Vagyonos vállalkozói családból származó milliárdos ugyan, de attól még, vagy tán furcsa mód épp ezért, egy senki, és ezt ő tudja a legjobban. Idejének és energiáinak nagy része el is megy arra, hogy a világ, de különösen mamája és saját maga számára ennek az ellenkezőjét bizonyítsa. Valós célok hajszolása és valós teljesítmény helyett azonban inkább azon igyekszik, hogy kiapadhatatlan tőkéjét felhasználva hamis képet állítson magáról a kirakatba, saját belső nyomorát pedig az Egyesült Államok, a tradicionális nemzeti értékek és a sportszerető ifjúság patronáló védőszentjének már-már ikonikus álalakjával leplezze. Személyének eltagadhatatlan korcsulása azonban nyilvánvalóan süt át minden próbálkozásán, teljes egyértelműséggel világítva rá azok szánalmasan hamis voltára. du Pont bensőjét teljes egészében a folyamatos bizonyítási kényszer szülte frusztráció, a tehetetlen harag és az egomán gőg tölti meg.
Hogy a profi birkózás iránti szerelem pusztán kreált kirakatszemélyének alkatrésze, melyen keresztül álönmegvalósítása teret nyerhet, vagy valódi szenvedély, az a filmből nem derül ki, ha előbbiről lenne szó, cseppet sem lepődnék meg. Biztos azonban, hogy Mark Schultzban, a sportágban kiemelkedő sikereket maga mögött tudó, de önérvényesíteni képtelen, nagyra nőtt, frusztrált mamlasz hatását keltő, minimum egyszerű lelkületű, szintén birkózó bátyja árnyékát fejben átlépni képtelen, fiatal birkózóban megfelelő áldozatra talál. du Pont adja a pénzt, a hírnevet, a lehetőséget és közben a nyilvános versenyek mellett újságcikkek, kamerák előtt is a sportot a véráramában tudó sikeres, szakértő edző szerepében tetszeleghet. Az eredményekhez persze a valódi szakértelem elengedhetetlen, ezért van szüksége Mark bátyjára, a szintén komoly sportmúlttal rendelkező Dave-re. És eddig a sztori, bár aki a film cannes-i bemutatója óta magas szinten stagnáló hype-ot követte, az az események végkifejletét úgyis tudja. Mindegy is, mert a Foxcatcher nem egy spoiler-érzékeny darab. Bennett Miller koncepciójának fókuszában ugyanis most sem a hatalmas, zengzetes csúcspontokra ívelt narratíva felrajzolása áll, sokkal inkább a folyamatos nézői figyelmet, beleélést és karakterelemzést igénylő lassú, nyomasztó dráma. A Foxcatcher egy a szájbarágást messzire kerülő, pszichológiai analízisre hívó darab, melynek nézése közben a „Miért történt?” kérdésre keressük a választ, így nem is gond, sőt talán még segíthet is, ha a „Mi történt?” kérdésre adott válasz tényszerűségeivel már előzetesen tisztában van az ember.
A Schultz-testvérpár szinte már az első közös jelenetük után tiszta sor, de du Pontot sokáig nem értettem. Mi mozgatja ezt az embert? Milyen gondolatok, sérelmek rejtőznek különös, madárszerű ábrázata mögött? Bennett Miller történeteinek karaktereit általában finom ecsetvonásokkal, lassú kézmozdulatokkal festi fel, itt is legalább egy óra eltelik, mire az egyébként teljes színészi átlényegüléssel megjelenített személyek ajtót nyitnak belső világukra és rálátást engednek valós motivációikra. Ahogy az egy Bennett Miller-filmnél lenni szokott, a Foxcatcher is mellőzi az egyértelmű ítélkezést, hatalmas előnye, hogy például a más filmekben simán csak vér-gonoszként ábrázolt negatív karakter kapcsán sem enged a démonizálás kísértésének. Pedig könnyebb dolga lenne, az szent, csak épp a választott célt vétené el vele. Miller a karakterek dramatizálása helyett a realizmusra szavaz, du Pont figuráját megtartja a gonosz/sérült skála középtájékán, a néző kényelmetlenség érzését épp azzal fokozva, hogy ha valamerre el is hajlik, akkor egyértelműen az utóbbi irányba, negatív figurájának pont hogy az esendő, szánni való oldalát hangsúlyozva ezzel. A helyett, hogy kizárólag feketével és fehérrel dolgozna, a színskála közbülső árnyalatait alkalmazza, racionalizálja karaktereit és a sérültségükből egyenes ágon következő tragikus eseményeket. Azt persze mondanom sem kell, hogy a Foxcatcher sötét, embert próbáló darab, ha viszont kellő nyitottságot mutatsz irányába, mindent a kezed alá játszik ahhoz, hogy fel tudd fejteni komplex viszonyrendszerét. Azt, hogy du Pont defektusa mennyire rímel az USA korunkbeli nemzeti lelkületére, azt a nálam okosabb, témában járatosabb nézők megfigyelhetik. Állítólag nagyon, és ha ez igaz, akkor az a Foxcatchert korának legdurvább, legnyomasztóbb horrorfilmjeinél is félelmetesebbé avatja.
Nem zárhatom le a nélkül, hogy Channing Tatumot ne említeném meg. Steve Carellt is komédiákból ismerjük, de vele kapcsolatban valamiért mindig egyértelmű volt, hogy remek színész, aki helyt tud állni komolyabb szerepkörben is. Tatum más tészta. A fickó a Step Up-filmekkel kezdett, előbb ismertem meg a nevét, mint hogy archoz tudtam volna kötni azt, a szépfiú imázsa pedig még az olyan komolyabb vállalásaira is rányomta bélyegét, mint amilyen a Magic Mike volt pár éve. A Foxcatcherben ilyesmi szóba se jöhet. Channing Tatum eltűnt Mark Schultz szerepében, minden mozdulata, görnyedt tartása és tagbaszakadt, teszetosza járása is mind a karakter ki nem élt, folytonos frusztrációját mutatja. Bennett Miller nem csak érzékeny drámák finomkezű mestereként vizsgázik újra jelesre, hanem mint mindig, színészvezetésből is.
